Az egészség nem játék - vagy de?2021-04-23

2009 júliusában az akkor 32 esztendős amerikai játékfejlesztő, Jane McGonigal balesetet szenvedett az irodájában. Az orvosa súlyos agyrázkódást állapított meg nála és lényegében teljes tétlenségre ítélte. Nem olvashatott, nem írhatott, nem dolgozhatott, nem sportolhatott, még kedvenc számítógépes játékaival sem játszhatott. És kávét sem ihatott. Ez már önmagában is elég lett volna, de ráadásként súlyos fejfájás, krónikus hányinger és kóros feledékenység is gyötörte. Kevéssé meglepő fordulat, hogy pár hét után Jane időnként már a saját halálát kívánta. Az orvosok pedig, azon kívül, hogy “Hajrá Jane!”, mással nem nagyon tudták biztatni.

A fiatal nő 34 nap után jutott el arra a szintre, amire a klasszikus viccben az öreg székely 50 év házasság után: elég volt. Elhatározta, hogy a saját kezébe veszi a gyógyulását. Hangsúlyozzuk ki: ehhez nem kellett az orvosokat félrelökdösnie, mert azok akkor már a kispadon ültek. Mivel Jane végzettségét tekintve játékpszichológus és sokszor megtapasztalta, hogy játék közben az emberek kreatívabbak és kitartóbbak, adta magát az ötlet, hogy a saját állapotából, pontosabban a gyógyulásából egyfajta játékot kreáljon. Így is tett.

Első lépésként megalkotta játékbeli karakterét, hiszen az ember a számítógépes játékokat nem önmagaként játssza. Játékbeli avatarját úgy nevezte el, hogy “Jane, az agyrázkódás-ölő”. Ezután azonosította játékbeli ellenségeit, azaz a gyógyulását hátráltató tényezőket: az erős fényeket, a nagy embertömeget, a kávét. Ezek okozták ugyanis a legtöbb problémát és tünetet. Ezek után meghatározta játékbeli szövetségeseit, akikre számíthatott, akiktől segítséget kaphatott. A férje, a testvére, rokonok, barátok. Végül feladatokat (ha úgy tetszik: küldetéseket) dolgozott ki és meghatározta, hogy melyikért milyen jutalom jár. Ezek után lényegében indulhatott a játék. A cél az volt, hogy minél több küldetést teljesíteni és minél több jutalmat bezsebelni.

Lelövöm a poént: Jane meggyógyult. Módszeréből pedig előbb egy blog, majd később egy könyv és egy portál, illetve egy ehhez kapcsolódó telefonos applikáció nőtte ki magát. Ez a SuperBetter. Ma már az egész világon ismerik, Jane McGonigal pedig a téma nemzetközileg ismert és elismert szakértője lett. Dolgozott már együtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal, de szívspecialistákkal is.

Mi a történet tanulsága az átlagember számára? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell határoznunk, mi az alapvető különbség a játék és az élet között! Mondhatnánk, hogy a játék könnyű, az élet pedig nehéz. De ez nem igaz, mert néha egy játék is kutya kemény tud lenni. Mondhatnánk, hogy a játék nem fontos, az élet viszont igen. De ez sem lenne igaz, számtalan példa és jel tanúsítja, mennyire fontos a játék, kortól függetlenül. De akkor mi a különbség? Szabad a gazda? Semmi. Azért nincs különbség közöttük, mert nem összevethetőek.

A játék ugyanis nem egy tevékenység. Hanem egy szemlélet. Ha úgy tetszik: hozzáállás. Emiatt szinte bármilyen tevékenység lehet játék vagy épp az ellenkezője: bármennyire is játéknak szántak valamit, ha valakinek nem olyan a hozzáállása, akkor nem lesz az. Nagyon sok ember számára a munka igazából játék. Tök véletlenül pont ők a legsikeresebbek. És hányszor láttunk már olyat, hogy valaki vérre menően csinált valamit, amit játszani kellett volna? A játék nem tevékenység. Hozzáállás.

A játék, mint hozzáállás kulcsa a komolyság hiánya. Ez viszont olyasmi, amit meg kell magyarázni. Mert a “komolyan venni” az életben gyakran a “felelősen hozzáállni” szinonimája. De ez nem igaz, azok az emberek találták ki és terjesztették el, akik nem tudnak nem komolyak lenni. A komolyság ugyanis valójában a következményektől való félelem. Az ember akkor komolyodik el, amikor elkezd aggódni a lehetséges következmények miatt. A komolyság mindig minimum aggódás, de még inkább félelem.

Tehát a játék, mint hozzáállás annyira tud jelen lenni, amennyire hiányzik a lehetséges következményektől való félelem. Ez egyrészt úgy érhető el, ha szembe tudunk nézni azokkal a bizonyos következményekkel. De még inkább úgy (és ebben van Jane módszerének a lényege), ha az eredmény/következmény helyett a lehető legnagyobb mértékben a tevékenységre összpontosítunk. Hiszen, amikor az ember játszik, azt nem az eredmény miatt teszi. Hanem maga a tevékenység miatt. Minél jobban bele tudunk merülni a tevékenységbe, annál kevésbé gondolunk a következményekre

Miért utálja annyi ember a munkáját? Miért van annyi beteg ember? Vajon van összefüggés a két dolog között? Bocs, de van. Az emberek annyira megtanulják, hogy a munka lényege az eredmény, annyira az eredményen van a figyelmük, hogy ettől maga a tevékenység szép lassan élvezhetetlenné válik. Ezzel együtt pedig az élet jelentős része is. És ugyan hogy ne betegítene meg egy olyan élet, amit nagyobbrészt nem élvezünk?