Kiszáradás? Télen?2023-01-19
A gondolkodásunk legalapvetőbb hibája, hogy túl gyakran használjuk indokolatlanul az úgynevezett kétértékű logikát. Valami vagy igen vagy nem. Valójában csak nagyon kevés esetben helyénvaló az alkalmazása. Egy motor vagy elindul vagy nem. Vagy van áram otthon vagy nincs. Valaki vagy várandós vagy nem. Nyilván tudnánk még sorolni olyan helyzeteket, ahol a kétértékű logika érvényes. De az életben sokkal többször van (lenne) szükség arra, amit úgy nevezünk: végtelen értékű logika. Magyarán: a fokozatokban való gondolkodás. Mennyire igen? Vagy mennyire nem?
Erre a bevezetőre csak azért volt szükség, mert amikor az emberek meghallják azt a szót, hogy “kiszáradás”, szinte biztosan arra a kóros állapotra gondolnak, ami orvosi beavatkozásért kiált. Pedig a kiszáradás egy folyamat. Fokozatai vannak. Rendszerint csak kevesen jutnak el abba a stádiumba, ahol indokolttá válik az orvosi kezelés. Annál többen léteznek rutinszerűen a kiszáradásnak azon szintjein, amit jó eséllyel ők maguk sem vesznek észre. Mert nem okoz kényelmetlen, bántó tüneteket. Legalábbis rövid távon.
Nagyon sokan gondolják úgy, hogy a betegségek váratlanul, egyik pillanatról a másikra csapnak le ránk. A negyvenes éveim közepéig makkegészséges voltam. Aztán elkezdődtek a bajok. Egyik a másik után. De hát mit tegyünk? Ez a korral jár. Ugye ismerős? De az élet nem így működik. Amit makkegészségnek gondoltunk, az valójában egy olyan állapot volt, amikor a test még tartotta magát. Még tudott kompenzálni. Aztán eljutott arra a pontra, amikor már nem tudott. Mi pedig arra eszméltünk, hogy már nem vagyunk egészségesek.
A betegségek rendszerint összetett folyamatok. Annyi mindent teszünk annak érdekében, hogy túlterheljük a testünket, ki fogja ezeket szétválogatni és azt mondani, hogy egy adott betegségért ez vagy az a felelős? Többségünk feleslegesen sokat eszik. Gyakran olyasmiket, amik nem hogy nem táplálják a testet, épp ellenkezőleg: mérgezik, terhelik, folyamatos védekezésre, kompenzálásra kényszerítik. Amíg tud. Többségünk túl keveset mozog, pedig a mozgás megkönnyítené ezeknek a nemkívánatos anyagoknak a kiürülését. És igen. Többségünk túl keveset iszik. Pedig az is segítene. De ha ez nem lenne elég, a részleges kiszáradás önmagában is károsítja a szerveket. Persze csak lassan, szinte észrevehetetlenül. De történik. És egy napon eljön a pillanat, amikor nagyon is észrevehetővé válik. Ezt hívjuk úgy, hogy váratlanul megjelenő betegség.
Abszurd, de télen könnyebb kiszáradni, mint nyáron. Amikor tombolnak a celziuszok, mi pedig izzadunk, mint kezdő celeb a valóságsóban, olyankor a szervezetünk kellően egyértelmű jeleket küld: folyadékpótlásra van szükség. Szerencsétlen télen is jelez ám. Csak ezek a jelzések nem annyira intenzívek. Sokkal könnyebb elnyomni vagy észre sem venni őket. Hányszor döbbentünk már rá arra, hogy egész nap alig ittunk valamit? Nem azért, mert a testünk nem jelzett. Azért, mert nem vettük észre ezeket a jelzéseket.
Hangozzék ez bármennyire is rosszul, modern életünk meghatározó velejárója a figyelemelterelés. Annyi minden és olyan gyakran tereli el a figyelmünket, hogy ennek életünk több ponton is kárát látja. A legfájóbb ezek közül az egészségünk, mert azt a legnehezebb helyrehozni. Van, hogy már nem is lehet. És régi bölcsesség, hogy a megelőzés mindig gyorsabb, egyszerűbb, olcsóbb, mint a helyrehozás.
A megelőzést pedig sokszor úgy nevezzük, hogy önfegyelem. Utálatos szó. De lehet, hogy az életünk múlik rajta. Nem a kétértékű logika szempontjából. Hanem a végtelen értékűéből. Nem meghalunk. Csak egyre kevésbé leszünk élők. Szerintünk ez olyasmi, ami indokolja az önfegyelmet. Úgyhogy gyakoroljuk! Igyunk eleget! Legfőképp vizet. Télen is. Talán nem esik olyan nagyon jól. Na és az egészség? Az annál inkább.